A hulladékgazdálkodás elemei az európai unió követelményeinek megfelelően a következők:

1. A hulladékok keletkezésének és/vagy veszélyességének csökkentése, megelőzése,
2. A keletkezett hulladékok elkülönített gyűjtése és hasznosítása,
3. A nem hasznosítható hulladékok káros környezet-szennyezés nélküli átmeneti tárolása és ártalmatlanítása.

Ezt a felsorolást röviden – az angol nyelvű kifejezések rövidítése alapján – 3R elvnek is nevezzük

• Reduce
• Recyclyng
• Reuse

A környezetvédelmi és gazdasági optimum a hulladékgazdálkodás elemeinek párhuzamos, illetve együttes alkalmazásával érhető el.

A hulladékhasznosítás célja tehát a keletkezett hulladék, vagy alkotói minél nagyobb arányú feldolgozása félkész vagy késztermékké.

A hasznosítással járó környezetvédelmi és gazdasági előnyök:

• a hasznosítás elősegíti az eredeti nyersanyagokkal való takarékos gazdálkodást,
• a másodnyersanyagok felhasználásával csökken a termelés energia felhasználása és környezet károsításának mértéke,
• csökken az ártalmatlanítandó hulladék mennyisége és ezáltal mérséklődik a környezet hulladékkal való terhelése.

A szelektív gyűjtés alkalmazásának céljai:

• a hasznosítható alkotók feldolgozóiparba történő visszaforgatása,
• a veszélyes alkotók elkülönített kezelésével a települési szilárd hulladék által okozott környezetterhelés csökkentése,
• a szelektív gyűjtéssel elért mennyiség-redukció következtében a szükséges ártalmatlanítási (lerakóhelyi) kapacitások megtakarítása.

A külföldi tapasztalatok sora igazolja, hogy a szelektív hulladékgyűjtést csak alaposan, gondosan előkészített, jól szervezett és a lakosság együttműködését megnyerni tudó szolgáltatási rendszer kialakításával és folyamatos működtetésével lehet eredményesen megvalósítani. Emellett természetesen bizonyos externáliák is szükségesek, úgymint a támogató jellegű jogi szabályozás és a potenciális másodnyersanyagként hasznosítható alkotókat átvevő feldolgozóipar műszaki felkészültsége és nem utolsósorban gazdasági érdekeltsége. A szelektív gyűjtés kialakításánál alapelv, hogy csak ott célszerű bevezetni, ahol már van hagyományos szervezett hulladékgyűjtés és rendelkezésre állnak a gyűjtés-szállítás eszközei. A helyi adottságokhoz illeszkedve célszerű olyan kombinált megoldásokat alkalmazni a fokozatos bevezetés érdekében, amely egyaránt tartalmaz:

• hulladékudvarokat,
• gyűjtőszigeteket és
• lakóházakhoz kötött szelektív elhordásos megoldásokat.

A szelektív gyűjtés kiterjedhet a település egészére, illetve annak egy-egy jól, a beépítési módok szerint lehatárolható területi egységére is (ez főként a bevezetési időszakban javasolt, hogy az érintett lakosság az újfajta gyűjtéshez hozzá tudjon szokni). Az egyes gyűjtőterületeket már csak szervezési okokból is jól le kell határolni.

A gyűjtőterületek kijelölését alapvetően:

• a terület jellege, beépítettsége (családiházas-kertes, zártsorú-többszintes, egyedi magasházas, lakótelepi);
• az ellátandó lakosszám, a keletkező hulladék mennyisége;
• a hulladék térfogatsűrűsége, jellemzői, a szelektíven gyűjtendő alkotók mennyisége és részaránya;
• a hulladékgyűjtés, -szállítás gyakorisága;
• szállításszervezési és -gazdaságossági szempontok határozzák meg.

A családiházas, kertes beépítésű területeken a gyűjtőedényzet korlátozás nélkül elhelyezhető. A zártsorú, többszintes beépítésű területeken – rendszerint településcentrumok – a gyűjtőedényzet épületen belüli elhelyezése korlátozott, ezért a szelektív gyűjtés edényzetének egy részét a közterületen kell elhelyezni. Hasonló a helyzet az egyedi magasházas területeken. A lakótelepeken a szelektív gyűjtés a zöldterületeken létesített közterületi gyűjtőszigeteken oldható meg legelőnyösebben.

A szelektív gyűjtés kialakítása során figyelembe veendő fontosabb szempontok:

• a hulladékkeletkezést helyhez minél közelebbi és lehető legkényelmesebb elkülönítést biztosító gyűjtőhelyek kialakítása,
• a megközelítési távolság az érintett lakosok számára a lehető legkisebb legyen,
• rugalmas, igényekhez alkalmazkodó kialakítás,
• a települési környezetbe harmonikus illesztés, esztétikus kivitel.

A házon (telken) belüli gyűjtőhelyek lehetnek lépcsőházban, közös helyiségekben, szeméttárolókban, kapu alatt, illetve a családi házaknál az udvaron. Fontos a praktikus helykihasználás, az olcsó és egyszerű műszaki megoldású kialakítás, a jó hozzáférhetőség és könnyű ürítési megoldás, valamint a könnyű tisztíthatóság, és ne zavarja a lakóház funkcionális működését. A lakóházak közelében, ill. közterületeken kialakított gyűjtőhelyek (gyűjtőszigetek) esetében – az előző kritériumok betartása mellett – fontos a gyűjtőedényzet zárhatóságának biztosítása, a hulladékalkotók beürítéséhez könnyen hozzáférhető beürítő lehetőségekkel való ellátása, a közterületi funkciók zavartalanságának biztosítása, az esztétikus és környezetbe illeszkedő, de figyelemfelkeltő (színezés, felirat stb.) kivitel, valamint a gyűjtőjárművek számára a jó megközelíthetőség. A minél egyszerűbb, gazdaságosabb műszaki megoldásokra kell törekedni. A gyűjtőszigetek előnyös telepítési helye a lakóövezeteken kívül a kereskedelmi egységek parkolói. Őrzés nélkül üzemelnek. A ráhordás minden esetben gyalogos formában történik, az ürítés és edényzetcsere gyűjtő-szállító célgépekkel. A gyűjtőszigeteken biztosítani kell a papír, a színes és fehér üveg, valamint az alumínium italos dobozok szelektív gyűjtését, amely kiegészíthető műanyag és szárazelem, esetleg textilhulladék elkülönített gyűjtésével.

A szelektív gyűjtési rendszer sajátos, azt kiegészítő elemei a hulladékudvarok.

A hulladékudvarok segítenek a szelektív gyűjtés lakosság általi elfogadtatásában, szelektív gyűjtéshez történő hozzászoktatásban, iniciáló erőt jelentve a lakossági együttműködés biztosításában.

Hulladékmentes vagy hulladékszegény technológiák

Új létesítmények esetében döntő a feldolgozási technológia kiválasztása. ltt különösen fennáll a veszélye ún. „környezetszennyezés importjának”, azaz a más országból már kitiltott feldolgozási eljárásokat kívánják nálunk – néha jelentős gazdasági eredményekkel – bevezetni.

Ezért új létesítmények esetében különös figyelmet érdemel – és erre számos nyugati példa található – az ún. hulladékmentes vagy hulladék-szegény technológiák alkalmazása.

A hulladékmentes technológiáknak kis víz-és levegőigényűnek kell lennie. A vele szemben támasztott másik követelmény a zárt ciklus szerint való tervezése, vagyis úgy, hogy a termelés folyamán semmiféle szennyező hulladék ne keletkezzen, se folyékony se gáz se szilárd halmazállapotú. Ez a módszer már nálunk is kezd elterjedni, és nemcsak az iparban, hanem a mezőgazdaságban is, ahol ma már ugyancsak nagy mennyiségű melléktermék, hulladék hasznosítható zárt folyamatban.

A hulladékmentes technológia bevezetése kétféle helyzetet alakíthat ki az üzemben:

1. az eljárás nem kifizetődő, de a hulladékmentes technológia bevezetése a hagyományos tisztítási eljárásokhoz. viszonyítva kedvező,
2. az üzem számára a technológia gazdaságos.

Általában, ha az üzemelési és beruházási költségek meg is haladják a hagyományos eljárásét, a hagyományos eljárás és a tisztítási eljárás együttes költségeinél kisebbek.

A hulladékmentes technológiák versenyképessége az alapanyagok és az energia árának fokozatos növekedése miatt a jövőben minden bizonnyal tovább javul.

Az ilyen technológiának a bevezetésekor nemcsak a rövid távú érdekeket kell figyelembe venni, hanem azt is, hogy az adott technológiák hogyan illeszkednek a hosszú távú országos stratégiába :

• milyen szerepet játszanak a környezetvédelmi célokra fordítandó kiadások csökkentésében,
• hogyan segítik elő az egyéb kiadások mérséklését és ugyanakkor az ellátás biztonságának növelését az energia megtakarítás, valamint a nyersanyagokkal való jobb gazdálkodás eredményeként,
• milyen mértékben mozdítják elő az exportot.

A termékek tervezésekor és gyártásakor tudatosan kell törekedni a kiinduló alapanyagok adta fizikai, mechanikai, kémiai tulajdonságok maximális kihasználására, ezen keresztül a termékek élettartamának növelésére. A divat igényeinek kielégítése helyett tartós, megbízható termékeket kell gyártani. A látványos, csak a termékek előállítási anyag felhasználásának és költségeinek csökkentésére irányuló fejlesztés helyett a termékek egész élettartamára vonatkozó-a karbantartási anyag hányadokat is tekintetbe vevő – fejlesztéseket kell előtérbe helyezni.

Az elmúlt évek tapasztalata is azt igazolják, hogy ma már nemcsak teoretikusan foglalkoznak a hulladékmentes technológiákkal, hanem ezek a gyakorlatban is kezdtek elterjedni, amit néhány példával szeretnénk szemléltetni:

• kénsav előállítása pirit helyett elemi kénből (elmarad a maradék pirit lerakás, a nedves gázok tisztítása,
• hatékonyabb katalizátorok bevezetése (nagyobb lesz az anyag átalakítás hatásfoka),
• korszerű membrános klóralkáli elektrolízis bevezetése (a higanyszennyezést kiküszöböli),
• foszfor-gipszgyártás korszerűsítése (a keletkező gipsz újra-hasznosíthatósági paraméterei lényegesen jobbak).

A felhasznált alapanyagok minőségi vizsgálata

A veszélyes hulladék keletkezés csökkentésének egy másik műszaki-szervezési lehetősége a vállalati anyagforgalom „átvilágítását” követően a felhasznált alap-és segédanyagok minőségének, elsősorban környezeti hatásának ellenőrzése. Alapelvként szögezhető le, hogy törekedni kell az eddig veszélyes (toxikus, tűz-és robbanás-veszélyes, fertőző) alap-és segédanyagok kiváltására. Ez a fejlesztő eljárás tervező-technológus munkatársak szoros együttműködése, valamint a piaci lehetőségek elemzése alapján több esetben sikeresen megoldható.

Komposztálás

A komposztálás a szerves-anyag tartalmú hulladékok ártalmatlanításának régóta ismert és alkalmazott módszere.

A komposztálás lényege, hogy a szerves anyagot tartalmazó hulladékok (szemét, szennyvíziszap) megfelelő környezeti feltételek mellett, elsősorban mikroorganizmusok és oxigén hatására lebomlanak, szervetlen ásványi és stabil szerves anyagok keletkeznek. A komposztálási folyamat hőfejlődéssel jár, amely az alkalmazott technológiai tényezőktől függően eléri az 50–70 °C-ot is. Ezáltal a hulladékokban jelenlevő patogén mikroorganizmusok – a spórások kivételével – elpusztulnak, a lebomlott szerves anyag (komposzt) már nem tartalmaz kórokozókat.

Az eljárás végterméke a földszerű kb. 40–50% nedvességtartalmú anyag, mely humuszképző szervesanyag- és növényi tápanyag-(NPK) tartalma miatt a mezőgazdaságban a talajtermelékenység növelésére hasznosítható. 

A víz, a levegő é a talaj természetes öntisztulása során hosszú időn át „feldolgozta” az odakerült hulladékot anélkül, hogy az közvetlenül vagy a különböző kölcsönhatások során keletkező bomlás- vagy szintézistermékeik a növényekre, az állatokra, és rajtuk keresztül közvetlenül vagy közvetve az emberre károsan hatottak volna. Az elmúlt évtizedekben bekövetkezett városodási és városiasodási változások, továbbá a műszaki-tudományos fejlődés hatására felfokozódott termelési-fogyasztási tevékenység következtében az ember és környezete közötti harmonikus kapcsolat megbomlott. Az ember az indokoltnál nagyobb ütemben sajátítja ki a természeti erőforrásokat. Az emberi tevékenység egyre nagyobb mértékben alakítja át a természetből kitermelt anyagokat, a természetes anyagoktól eltérő összetételű termékeket állít elő. Ezek következtében a hulladék

- vagy nem alkalmas arra, hogy bekapcsolódjék a természetes körfolyamatokba

- vagy ha bekapcsolódik, akkor zavarokat okozhat olyan mértékben, hogy hatását a természetes körfolyamatok már nem képesek ellensúlyozni, károsítja a természet elemeit

- közvetlenül vagy közvetve a természet elemein keresztül veszélyezteti magát az embert is.

 A hulladék egyrészt szennyezi valamelyik környezeti elemet, ezáltal nagy népességet érint, és a hatása sok esetben időben elhúzódó. Másrészt a hulladék egyes alkotórészei beépülnek a növényi és állati szervezetekbe, és a táplálkozási láncon keresztül végső soron az embert károsítja.

A hulladék környezetbe jutása a hulladéklerakó természetes védelmétől és műszaki védelmétől, valamint a termelői és állampolgári magatartástól (elrejti, elszórja, stb.) függ. A talajvíz elszennyeződése homokos talajban gyorsabb, agyagos talajban lassúbb folyamat. A szennyező anyag átszivároghat a lerakóhely mellett a fúrt ivóvízkutakba és évtizedekig is szennyezheti a vizet. A felszíni vizek elsősorban a csapadékvíztől szennyeződnek, bár azt a szennyezett talajvizek is okozhatják. A hulladék veszélyes alkotórészeinek kioldódását, kilúgozódását, kihajtását (deszorpcióját), párolgását stb. a fizikai é a kémiai körülmények befolyásolják. A veszélyes anyag vízoldhatósága elősegíti a kioldódását.

Ha a szennyező anyag megkötődik a talajban (adszorpció), gátolja a szerves (pl. az olaj) és a szervetlen vegyületek vándorlását (migrációját). Jelentős hatással lehet a lerakott anyagra a vízzel való reakció hatására létrejövő vegyi bomlás (hidrolízis), a biológiai lebomlás, a fény hatására végbemenő vegyi bomlás (fotolízis) és az oxidáció. A baktériumok okozta biológiai lebomlás következtében igen veszélyes anyagok is képződhetnek. Egyes vegyületek igen bomlékonyak, mechanikai hatásra is érzékenyek (pl. alkálifémek: nátrium, kálium). Az ultraibolya sugarak okozta fotodegradációs folyamat főleg az elpárolgott szervesanyag-gőzökre vagy a felszíni vizekben oldott egyes vegyi anyagokra hat. A párolgás következtében elszennyeződhet a hulladéklerakó feletti és az azt környező légtér (pl. kloroformtartalmú hulladékokból a kloroform gyorsan elpárolog).

Települési (kommunális) hulladék:

Tartalmazza a háztartási hulladékot (az ember mindennapi élete során a lakásokban, a pihenés, üdülés céljára használt helyiségekben, és a lakóházak közös használatú helyiségeiben s területein, valamint az intézményekben keletkező veszélyesnek nem minősülő hulladék), a közterületi hulladékot (közforgalmú és zöldterületen keletkező hulladék), valamint a háztartási hulladékhoz hasonló jellegű és összetételű hulladékot (ez a gazdasági vállalkozásoknál keletkező, veszélyesnek nem minősülő szilárd hulladék, amely a háztartási hulladékkal együtt kezelhető).

Megkülönböztetünk települési szilárd hulladékot és települési folyékony és iszaphulladékot (települési folyékony hulladék).

Települési szilárd hulladék:

Ez különböző méretű és összetétel szerves és szervetlen szilárd halmazállapotú anyag keveréke, amely a települések

• lakóépületeiben (háztartási hulladék)
• intézményeiben (intézményi hulladék), valamint
• közforgalmú és zöldterületein (közterületi hulladék, kerti hulladék) keletkezik. Ide tartoznak továbbá az elhasznált, nagyméretű tartós fogyasztási cikkek, elhasznált közlekedési eszközök, gumiabroncsok, stb. (ún. nagy darabos hulladék).

A települési szilárd hulladékból a különleges kezelést igénylő, veszélyes hulladék kategóriájába tartozó anyagok:

• a kórházak és az egészségügyi intézmények fertőző, mérgező hulladékai
• a kutató-fejlesztő intézmények fertőző, mérgező hulladékai
• a kereskedelem veszélyes hulladékai
• a lakossági fogyasztásból visszamaradó veszélyes anyagok, fáradt olajok, növényvédő szerek, gyógyszerek, lakkok, festékek

Települési folyékony hulladék:

-        a települések területén a közcsatornára nem kötött, emberi tartózkodásra alkalmas épületek szennyvíztároló létesítményeinek, közműpótló berendezéseinek ürítéséből, továbbá

-        a nem közüzemi csatorna- és árokrendszerek, szennyvíztisztító berendezések fenntartásából, tisztításából származó hulladék

-        a települési (kommunális) szennyvíz tisztításából képződő nyers vagy kirothasztott szennyvíziszap, valamint

-        a gazdasági, de nem termelési tevékenységből származó kommunális szennyvíz és szennyvíziszap.

Települési hulladékfajták:

-        háztartási hulladék

-        intézményi hulladék

-        kerti hulladék

-        közterületi hulladék

-        víztelenített (kommunális eredetű) szennyvíziszap

-        szennyvíztisztítási nyersiszap

-        kirothasztott szennyvíziszap

-        csatornaiszap

-        rácsszemét

A gyorsuló urbanizációval, a települések népességének növekedésével, a városi életforma fokozatos elterjedésével nő a települési szilárd hulladék mennyisége. A keletkező települési szilárd hulladék mennyiségét igen sok tényező befolyásolja: a település népessége, a lakosság életszínvonala és életmódja, az éghajlati viszonyok, stb.

A hulladék káros környezeti hatásának megelőzése érdekében ismerni kell a keletkező hulladék minőségi jellemzőit, fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságait. A hulladék minősége szabványosított módszerekkel elvégzett:

- hulladékanalitikai vizsgálattal és

- hulladékminősítési vizsgálattal határozható meg.

A települési szilárd hulladék anyagfajták szerinti legjellemzőbb összetevői: papír, textil, műanyag, üveg fém, elbomló szerves anyagok, szervetlen anyagok (salak, hamu, törmelék, föld) valamint egyéb anyagok.

Fizikai jellemzők

Mennyiség, térfogatsúly

A hulladékok mennyiségének a meghatározása a gyűjtés, szállítás gazdaságos tervezésénél (pl. a gyűjtőjáratok optimális kihasználása) a lerakóhelyek, égetőüzemek méretezése céljából nélkülözhetetlen.

A keletkező hulladékok összes mennyiségét általában súlyra (kg vagy t) és térfogatra (m³) adják meg, egy évre vonatkoztatva. A hulladékok további általános mérőszáma az egy lakos által évente „termelt” hulladék mennyisége (kg/lakos/év, ill. m³/lakos/év egységben).

Összetétel, minőség

A hulladék jellemzőinek, összetételének alakulását, változását vizsgáló tevékenységet összefoglalóan hulladékanalízisnek nevezzük. A tervezési gyakorlat számára a következő fizikai vizsgálatok eredményei lényegesek:

• nedvességtartalom,
• éghető anyag (szerves anyag-) tartalom,
• hamutartalom,
• fűtőérték,
• méret (frakció) szerinti osztályozás,
• mechanikai összetétel.

A nedvességtartalom a települési hulladék minőségi jellemzői között az ártalmatlanítási módszer megválasztásánál, mint a mikrobiológiai tevékenység jellemzője, égetésnél mint elpárologtatandó víz jelentkezik. Az izzítási veszteség (szervesanyag-tartalom) igen fontos adat, utal a hulladék komposztálhatóságára, éghetőségére. A hamutartalom (szervetlen anyag tartalom) előre jelzi a hulladék égetéses ártalmatlanításánál visszamaradó anyagmennyiséget.

A fűtőérték a hulladék eléghetőségének legjellemzőbb mutatója. A települési hulladék méret (frakció) szerinti osztályozása az egyes ártalmatlanítási eljárások (pl. komposztálás, gépesített válogatással történő újrahasznosítás) technológiájának kidolgozása során nyújt tervezési alapadatokat. Az ártalmatlanítási, de különösen a hasznosítási eljárások megválasztásához lényeges adat a hulladékok mechanikai összetétele.

A szemét lényegében véve különböző anyagi minőségű alkotók keveréke. Ennek megfelelően a szétválasztásra kerülő anyagcsoportok a következők:

1. szervetlen összetevők: (vas, fém, üveg, kő, porcelán, kerámia, hamu, salak stb.)
2. szerves összetevők: (műanyag, gumi, bőr, textília, papír, karton, fa, csont, konyhai hulladék stb.).

Kémiai jellemzők

A hulladék-ártalmatlanítás és hasznosítás szempontjából szükséges ismerni a hulladék bizonyos kémiai jellemzőit is.

• A  pH
•  nitrogéntartalom, P₂O₅,K₂O meghatározása..
• A hulladék  C:N arányának fontos jelentősége van.

Biológiai jellemzők

A települési szilárd hulladékban gyakran megtalálhatók a legkülönbözőbb mikroorganizmusok, közöttük a fertőző betegségeket terjesztő kórokozók. A hulladék szerves anyaga a mikroorganizmusok élettevékenysége hatására bomlásnak indul. Ezért a gyűjtés-szállításnál törekedni kell a zárt rendszerű és teljesen gépesített megoldásokra. Megfelelő körülmények között a kórokozók a hulladékokban hosszabb ideig (napok-hónapok) életképesen megmaradnak, onnan a talajba, a vízbe kerülhetnek, és közvetlen érintkezés útján is fertőzést okozhatnak.

5. Hulladékgyűjtő és –szállító eszközök, berendezések és működtetésük jellemzése

Hulladékgyűjtő edényzetek:

A szilárd települési hulladék mennyisége és a gyűjtőterület jellege (beépítettség, laksűrűség stb.) szerint különböző térfogatú típus-edényzetet alkalmaznak:

·         kistartályok (35, 50, 60 l űrtartalommal),

·         középtartályok (80, 110, 120, 240, 360 l űrtartalommal),

·         kiskonténerek (660, 770, 1100 l űrtartalommal),

·         konténerek (1,1 m³ feletti űrtartalommal).

A kiskonténerek és a konténerek guruló, üríthető és csererendszerben egyaránt használatosak.

Szerkezeti és formai kialakításuk szempontjai a következők:

·         időálló, tömör, nedvességet fel nem szívó, sima felületű, mechanikai igénybevételekkel szemben és vegyi hatásoknak ellenálló, tűzbiztos anyagból készüljenek,

·         jól záródó, könnyen mozgatható fedelük legyen,

·         könnyen és gyorsan üríthetők legyenek,

·         könnyen kezelhetők és tisztántarthatók legyenek, csekély önsúllyal rendelkezzenek,

·         beürítő-, ill. csererendszer esetén az emelőszerkezethez illeszkedve készüljenek.

Néhány középtartály és kiskonténer tipikus kialakítását és méreteit illusztrálja a ábra. A konténerek változatos kivitelben, zárt és nyitott megoldásokkal egyaránt forgalmazottak, 4–5 m³ űrtartalomtól több tíz m³-es befogadóképességig. A méreteknek kizárólag a szállítójármű felépítményi kialakítása és teherbírása szab határt.

A gazdaságosabb szállítás érdekében terjedtek el az ún. öntömörítős konténerek, amelyeknél a megerősített szerkezeti kialakítású konténerbe hidraulikus tömörítőegységet építenek, amely a laza hulladékot a konténerbe tömöríti. (a szokásos tömörítési arány 1:5–1:8 közötti, a gyűjtött hulladékféleségek függvényében).

Hasonló célt szolgálnak a nagy mennyiségben keletkező szilárd hulladék gyűjtésére az ún. telepített tömörítő berendezések is, amelyeket főként ipari és szolgáltató létesítményekben, bevásárló központokban, áruházakban előnyös telepíteni. Ezeknél a hidraulikus tömörítőegység fixen telepített és a gyűjtőkonténereket cserélik, majd elszállítják. Ezeknél a berendezéseknél használják a nagyméretű, több 10 m³ kapacitású zárt konténereket, amelyeknél az elérhető tömörítési arány hasonló az öntömörítős konténerekéhez.

Sajátos gyűjtőeszközöket igényel a veszélyes hulladékok gyűjtése és szállítása. Itt alapkövetelmény a különböző veszélyes hulladékféleségek elkülönített, szelektív gyűjtése. Ennek oka, hogy ezek az anyagok egymással reakcióba léphetnek, ami környezetbiztonsági, tűzbiztonsági és munkavédelmi szempontból káros hatásokat – hőfejlődés, gyulladás, robbanás, gázképződés, heves kémiai reakció – eredményez. A veszélyes hulladékok gyűjtésére, tárolására szolgáló eszközök kialakítására vonatkozó követelményeket az ADR: Veszélyes Áruk Nemzetközi Közúti Szállításáról szóló Európai Megállapodás, valamint a RID: Veszélyes Áruk Nemzetközi Vasúti Fuvarozásáról szóló Szabályzat rögzítik.

Átmeneti hulladéktárolók: a tulajdonképpeni hulladékgyűjtés a lakásban használt edényzetben történő összegyűjtéssel kezdődik, majd a lakóházon belüli szállítással és az elszállításig a hulladék átmeneti tárolásával fejeződik be. A tárolóhelyiségek épületeken belül, a tárolóterek kívül telepítettek. A tárolóterek lehetnek nyitott rendszerűek, illetve zárt, ún. tároló szekrények. A tárolófülke épületen kívül is elhelyezhető, a szállítójárművel megközelíthető ponttól max. 10 m távolságban.

Hulladékszállító eszközök:

A szállítási igények növekedése, valamint az igények kielégítése olyan szállítóberendezések kifejlesztésére adott ösztönzést, amelyek jobban megfelelnek a hulladék jellegének, halmazállapotának és egyéb tulajdonságainak (pl. térfogati változásának). Ennek eredményeképpen ma a legegyszerűbb tehergépjárműtől a korszerű, bonyolult, nagy értékű célgépekig, berendezésekig sokfajta szállítójármű van fogalomban.

A felhasználás szempontjából megkülönböztetünk:

·         elhatárolt területen, üzemen, intézményen belüli hulladékszállító berendezéseket (ezek általában egyszerű, vagy speciális szállítókocsik, mozgatható állványok, átürítóberendezések),

·         távolsági hulladékszállító berendezések (jelentőségük az előzőknél jóval nagyobb, a következőkben ezek főbb csoportjait ismertetjük).

A szilárd hulladékot szállító célgépek iránti fontosabb követelmények:

·         zárt tartálya vagy felépítménye legyen, amelyben hulladéktömörítő és -továbbító szerkezet is van, ezáltal a gyűjtőtér megfelelően kihasználható, így a szállítás gazdaságos;

·         a könnyű, gyors, zaj-és pormentes rakodást és ürítést erre alkalmas szerkezetek tegyék lehetővé;

·         az igényeknek megfelelő méretű tartálya legyen, amely azonban a közúti forgalmat nem zavarja;

·         alépítménye jó manőverező képességű, indító-és fékezőberendezése üzembiztos legyen;

·         tartós, üzembiztos kivitel, amely megfelel a terepviszonyoknak, a forgalmi és közlekedésbiztonsági előírásoknak.

Konténeres szállítás:

A konténeres szállításnál a konténer a tulajdonképpeni gyűjtőedény és a szállítóeszköz rakodótere is egyben. Speciális emelőszerkezettel ellátott jármű végzi a különböző térfogatú konténereknek a jármű alvázára emelését, majd billentéses ürítését, az alapjármű motorjával mellékhajtóművön keresztül hidraulikus rendszer segítségével.

Az emelőberendezések típusa szerinti változatok:

·         emelőkaros konténerszállító (a klasszikus cseretartályos megoldás); talajszintről emel a hátsó futómű mögött beépített keresztirányú tengelyen elforduló kettős emelőkarral;

·         emelőhorgos konténerszállító: a teleszkópos, horgos emelőkar a konténert a jármű segédalvázának keretére húzza a csúszótalpakkal vagy a vezetőgörgőkkel (hosszabb konténereknél gyakorta alkalmazott megoldás);

·         billenőrámpás-csörlős konténerszállító (az ún. multilift-rendszer célgépe): a konténert ferde, mozgatható rámpán csörlőzéssel emeli a járműre.

A célgépek munkavégzése során felmerülő fontosabb szempontok:

·         a konténertároló hely jó megközelíthetősége,

·         a tartályok felvételéhez és a cseretartály elhelyezéséhez elegendő tér kialakítása,

·         kis emelési magasság.

A hagyományos konténerszállító járművek két alaptípusa ismert, a hátulemelős és az oldalemelős típus. A végzendő feladat jellege határozza meg, hogy melyiket válasszák.

A konténerszállító célgépek alkalmazhatósága:

·         intézményekben, üzemekben és közterületen is jól használható,

·         a pormentes gyűjtéssel kombináltan is alkalmazható a településeken,

·         építési hulladékra a nyitott kivitelek előnyösek,

·         veszélyes hulladék esetén a speciális változatokat szükséges alkalmazni,

·         mindenütt alkalmazható, ahol van idő a gyűjtés során a hulladék készletezésére, ugyanakkor fontos az izoláció és megoldható a ráhordás.

A félpormentes szállítás járművei általában billenőplatós tehergépkocsi alvázára épített 4–5 m³-es térfogatú, zárt tartállyal felszereltek, amelybe a hulladék az oldalnyílásokon át kézi erővel tölthető. Az ürítést billentéssel végzik, a hátsó zárófal megnyitása után. Korszerűbbek a hidraulikus tömörítőlappal felszerelt tartályok, amelyben bizonyos mértékű tömörítés biztosítható és ez egyben segíti az ürítést is. A félpormentes szállítás során olyan aránylag olcsó, egyszerű kivitelű járműveket vezettek be, ahol a be-és kiürítéskor ugyan van porképződés, de a szállítást zárt tartályban végzik. Nem korszerű, azonban szabványos gyűjtőedényzettel (35 és 50 l-es) vagy anélkül is jól használható korlátozott anyagi forrásokkal rendelkező kistelepüléseken. Alkalmazzák még az utcai hulladékgyűjtő kosarak tartalmának begyűjtésére is.

Zártrendszerű pormentes szállítás járművei:

A zártrendszerű pormentes szállítás járművei közé a szervezett hulladékszállítás fejlettebb – a környezetvédelmi követelményeknek jobban megfelelő – célgépei tartoznak. A települési hulladék keletkezési helyein a szabványosított tartályokban gyűjtött hulladékot menetrendszerűen, zárt rendszerben, speciális gyűjtőszerkezettel szedik össze és zártan szállítják el. Munkavégzése teljesen pormentes. Felépítménye alapján két fő típus terjedt el: a forgódobos és a zárt dobozszerű tömörítős célgépek.

A forgódobos megoldású járműnél a hulladék a jármű hossztengelyében lévő, elöl zárt hengeres tartályba kerül, a henger hátsó részét lezáró (ehhez illeszkedő), speciális edénybeürítő szerkezetet tartalmazó fedélen keresztül. A forgódobban csigamenet hordja be az elülső zárt rész felé a hulladékot, amely a dobban görögve-forogva zúzódik, keveredik. Az újabb berendezésekben a dob tárolórésze hengeres, beürítőrészein kúpos csatlakozó elemmel, ahol ferde törőbordák is vannak, amelyek aprítják a hulladékot. Néhány típusnál a tartály hátsó fogadórészét a szélén spirálisan kialakított erős vezetőélű zárólemez határolja, amely a forgáskor odaemelkedő hulladékot erősen megtörve kényszeríti a tartály belseje felé. A forgódobot hidraulikus hajtómű működteti. Az ürítés a hátsó ajtó nyitásakor és a dob forgásirányának megváltoztatásával megy végbe. A célgépek tömörítő hatása 1:3–1:5 arányú. A hátsó ajtóra szerelt beürítőszerkezet sokoldalúan változtatható kiegészítőkkel, szinte minden ismert edényzettípusra alkalmas.

A zárt, dobozszerű felépítményű tömörítős célgépek hátsó részén egy felfelé nyíló keretszerkezetben van a beürítőrész, a hulladékot fogadó és a gyűjtő, ill. tároló és a hulladékot a tartályba továbbító szerkezeti egység. Ezeket a gépeket gyakran laptömörítésűnek nevezik, mivel a négyszög keresztmetszetű, hasáb alakú térben hidraulikus mozgatású tolólapok között tömörít. A gyűjtővályúból csúszólap és préselőlap segítségével kerül a hulladék a tulajdonképpeni gyűjtőtartályba, zúzva, préselve. Ez a hatás darabos hulladékoknál különösen nagyjelentőségű. A hátsó falra itt is, különböző gyűjtőedényekre alkalmas kombinált beürítőszerkezet építhető. A hátsó fedélkeret felemelésével és a hidraulikus működtetésű tolólap kitolásával a gyűjtőjármű üríthető. A kitolólap a gyűjtési fázisban a hátsó fedélrésztől nyomódik a jármű eleje felé, a bepréselt hulladék tolóerejének megfelelően bizonyos ellenállást kifejtve. Így elérhető az optimális tömörítőhatás. Darabos hulladékoknál a préselőlap széle a vályúban lévő hulladékkal szembefordítható és ütköztethető, majd a csúszólap le-föl mozgatásával aprítható. Az elérhető tömörítési arány 1:3 – 1:5 közötti. A forgódobos gépekhez képest alacsonyabb zajszinttel dolgoznak és kisebb karbantartási igényűek. Ezek a korszerű célgépek már sokféle követelményeknek megfelelő, bonyolult funkciókat összehangoló elektrohidraulikus vezérléssel működnek.

Zsákos gyűjtés-szállítás:

A zsákos gyűjtés-szállítás egyszerű elemekből áll, éppen ez a legfőbb előnye. A zsákok anyaga lehet papír vagy műanyag. Közterületeken gyakran egyszerű fém-vagy műanyagállványra szerelve használatosak. A szállításhoz bármely típusú nyitott tehergépjármű, félpormentes, ill. pormentes célgép megfelel. A laptömörítéses berendezés használata esetén a gyűjtőedény ürítő szerkezeteket gyakran leszerelik a rakodás megkönnyítése érdekében. A tolólapos tömörítésű célgépek használata a zsákos gyűjtéshez előnyösebb, mint a dobtömörítéses.

Pneumatikus gyűjtés-szállítás:

A pneumatikus gyűjtés-szállítás a települési szilárd hulladék gyűjtése és mozgatása zárt csővezetékben áramló levegővel. A technikának több évtizedes múltja van, a világ számos országában alkalmazzák, főleg ott, ahol kevés a munkaerő és a nagy beruházási költségek finanszírozhatók. A gyűjtést és a szállítást egy egységbe foglaló rendszer gyakorlatilag teljesen zárt és automatikus szállítási módot valósít meg, többnyire földfelszín alá telepített vezetékhálózattal. A berendezés tulajdonképpen ledobóaknákból, aknaszelepekből, levegőszelepekből, hulladékszállító csövekből, hulladék-leválasztóból, gyűjtő-tároló térből, porszűrőből áll. A tárolóból a hulladék telepített tömörítőbe és/vagy szállítókonténerbe vagy közvetlenül égetőberendezésbe kerül.

Előnyei:

·         a zárt rendszer miatt a környezeti terhelés elmarad,

·         a hulladék gyűjtése és eltávolítása teljesen független a közúti forgalomtól, bármely napszakban működtethető, munkaigénye minimális,

·         sokoldalúan felhasználható egyéb szállítási feladatok megoldására és (pl. szennyes ruha eltávolítására, takarítási célokra).

Hátrányai:

·         létesítése nagy beruházási költséget igényel, ezért alkalmazási területe korlátozott,

·         darabos hulladék esetén aprítóberendezést kell alkalmazni.

Előnyei ellenére régi építésű városrészekben, ill. településeken nem használják még a fejlett ipari országokban sem. Új települések kialakításakor azonban gazdaságosan kiépíthető és működtethető.

Vízöblítéses gyűjtés-szállítás:

A vízöblítéses gyűjtés-szállítás szintén egységbe foglalja a gyűjtést és a hulladék mozgatását. Lényegében az előaprított hulladékot közvetlenül a csatornahálózatba vezetik és vízárammal távolítják el hagyományos módon. Alapfeltétele egy hatékony és jól működő csatornahálózat és szennyvíztisztító rendszer. Használata a gyakorlatban nem széleskörű, beruházási költségei jelentősek.

Átrakóállomás:

A kétütemű gyűjtési-szállítási rendszer sajátos eleme a hulladék átrakóállomáson történő átrakása nagytávolságú gazdaságos szállítást biztosító nagykonténerekbe. Az átrakás tömörítetlen vagy tömörített módon történhet.

Az első esetben a hulladékgyűjtő célgépből, berendezésből, szintkülönbséges rámpáról surrantón keresztül üríti a hulladékot a nagy kapacitású szállítóeszközbe. A második esetben a hulladék egy telepített tömörítőberendezésbe kerül és 1:8 – 1:10 arányú tömörítés után szállítják el a megtelt konténert. Az átrakás lehet közvetlen (egyik szállítóeszközből a másikba) és közvetett (ürítés tárolóba, majd innen rakodás a szállítójárműbe).

Az átrakóállomás eszközei az előbbiek alapján összefoglalva két nagy csoportra bonthatók:

·         az átrakóállomás berendezéseire (épület, rámpa, átrakást, ill. a rakodást segítő gépészeti berendezések, lokális irányítókészülékek stb.),

·         a hulladék továbbszállítását ellátó járművekre (közúti, vasúti járművek, nyerges vontatók, konténerszállítók).

Az átrakóállomásokon a helyi viszonyok, az átrakással szembeni különös követelmények és a finanszírozási források figyelembe vételével alakítják ki az építészeti és a műszaki megoldásokat. Az átrakóállomások – és így a kétütemű hulladékszállítás – jelentősége nő a regionális kezelő rendszerek kiépítésével, az azokhoz kapcsolódó gazdaságosabb nagytávolságú szállítás működtetésével.

Veszélyes hulladék szállítása:

A veszélyes hulladékok (anyagok) szállítására a gyűjtéssel kapcsolatosan ismertetett nemzetközi szabályozások (ADR, RID) írnak elő szigorú követelményeket. A szabályzatok hatálya – az időközi módosítások értelmében – a veszélyes hulladékok szállítására is kiterjed. A veszélyes hulladékok szállításához használt járművekre vonatkozó biztonsági előírásokat az ADR tartalmazza. Minden szállítóegységet meghatározott felszerelésekkel kell ellátni, illetve az ADR által rögzített különleges intézkedésekkel biztosítani a megkövetelt környezetbiztonságot.

A szállítás történhet ömlesztett állapotban, vagy göngyölegbe csomagoltan, de mindenkor anyagfajtánként szétválogatott állapotban.

A folyékony veszélyes hulladékok szállítására különböző tartályos járműveket alkalmaznak.

A tartályokat főként ötvözött acélból, alumíniumból vagy üvegszállal erősített műanyagból gyártják. A tartály szerkezeti felszerelései a külső és belső erősítő, a védőés rögzítőszerkezetek, valamint a válaszfalak és a hullámtörő lemezek. A tartály üzemi felszerelései a töltő-és ürítőberendezések zárószerkezetek, szelepek, csővezetékek, szivattyúk, mérőrendszerek, fűtő, hűtő, ill. hővédő biztonsági berendezések. Általában a tartály tetején van a felső töltőnyílás, a feltöltöttséget jelző armatúra, a légzőszelep (lángzáró) és a zárt rendszerű töltéshez a gázelvezető szerelvény. A tartály legmélyebb pontján van egy fenékszelep, amely a teljes kiürítést teszi lehetővé. A töltés fent, alul, ill. zárt rendszerben történhet. Az ürítés rendszerint alul történik, kettős zárszerkezeten keresztül.

Hulladéknak azokat a dolgokat, tárgyakat (anyagegyüttes, termék, maradvány, tárgy, szennyezőanyag stb.) nevezzük, amelyek az ember mindennapi élete, munkája és gazdasági tevékenysége során keletkeznek és a keletkezésük helyén (gyárak, üzemek, háztartás stb.) haszontalanná váltak, tőlük birtokosuk megválik, megválni szándékozik vagy megválni köteles, és kezelésükről külön kell gondoskodni. Ez a gondoskodás a hulladékok újrahasználatát, hasznosítását és ártalmatlanítását jelenti.

Az újrahasználat a terméknek az eredeti célra történő ismételt felhasználását jelenti. Ilyen termékek a többször felhasználható, újratölthető csomagolóanyagok (pl. üvegpalackok). Ezek a termékek a forgási ciklusból történő kilépéskor válnak hulladékká.

A hulladéknak vagy valamely összetevőjének a termelésben vagy szolgáltatásban történő felhasználását hasznosításnak nevezzük. Ez a folyamat irányulhat hulladékban lévő különböző anyagok (szerves, szervetlen anyagok) visszanyerésére, újrafeldolgozására, vagy a hulladék anyagaiban rejlő energia felhasználására.

Az egyes hulladékösszetevők külön-külön, anyagfajták szerinti begyűjtését szelektív hulladékgyűjtésnek nevezzük. Célja a hasznosítható összetevők feldolgozóiparba történő visszaforgatása; a veszélyes összetevők elkülönített kezelésével a környezetterhelés csökkentése; az ártalmatlanítási kapacitások megtakarítása.

Az ártalmatlanítás az a folyamat, mikor a hulladékok okozta környezetterhelést csökkentik, a környezetet veszélyeztető, szennyező, károsító hatását megszüntetik, kizárják. Ezt a környezet elemeitől való elszigeteléssel vagy a hulladékok anyagi minőségének megváltoztatásával érik el.

A hulladékgazdálkodás a hulladékkal összefüggő tevékenységek rendszere. Foglalkozik a hulladékok keletkezésének megelőzésével, mennyiségének és veszélyességének csökkentésével, a hulladékok kezelésével, ezek tervezésével és ellenőrzésével. Gondoskodik a kezelő berendezések és létesítmények üzemeltetéséről, bezárásáról, utógondozásáról, a működés felhagyását követő vizsgálatokról, valamint az ezekhez kapcsolódó szaktanácsadásról és oktatásról.

A hulladékgazdálkodás alapelvei:

• A megelőzés elve a hulladékok mennyiségének és veszélyességének a legkisebb mértékűre csökkentését jelenti.

• Az elővigyázatosság elve alapján a veszély és a kockázat valós ismerete nélkül úgy kell eljárni, mintha azok a lehetséges legnagyobbak lennének.

• A gyártói felelősség elve azt jelenti, hogy a termék előállítója felelős a hulladékgazdálkodás követelményei szempontjából kedvező anyagok, technológiák megválasztásáért. (Beleértve a termék előállítását, életciklusát, hulladékká válását, hasznosítását, ártalmatlanítását.) A gyártónak a hulladékok kezelésének költségeihez is hozzá kell járulnia.

• A megosztott felelősség elve szerint a gyártói felelősség alapján fennálló kötelezettségek teljesítésében a termék és az abból származó hulladék teljes életciklusában érintett szereplőknek együtt kell működniük.

• Az elvárható felelős gondosság elve alapján a hulladék mindenkori birtokosa köteles a lehetőségeinek megfelelően mindent megtenni annak érdekében, hogy a hulladék minél kisebb mértékben terhelje a környezetet.

• Az elérhető legjobb eljárás elve alapján törekedni kell a legkíméletesebb környezet-igénybevétellel járó technológiák bevezetésére (anyag és energiatakarékos technológiák, környezetszennyező anyagok kiváltása stb.).

• A szennyező fizet elv alapján a hulladék termelője, birtokosa vagy a hulladékká vált termék gyártója köteles a hulladék kezelési költségeit megfizetni, vagy a hulladékot ártalmatlanítani. A szennyezés okozója, ill. előidézője felel a hulladékkal okozott környezetszennyezés megszüntetéséért, a környezeti állapot helyreállításáért, az okozott kár megtérítéséért.

• A közelség elve alapján a hulladék hasznosítása, ártalmatlanítása a lehető legközelebbi, arra alkalmas létesítményben történjen.

• A regionalitás elve alapján a hulladékkezelő létesítmények kialakítása során a területi gyűjtőkörű létesítmények hálózatának létrehozására kell törekedni.

• Az önellátás elve alapján a képződő hulladékok teljes körű ártalmatlanítására kell törekedni.

• A fokozatosság elve alapján a hulladékgazdálkodási célokat ütemezett tervezéssel, egymásra épülő lépésekben, az érintettek lehetőségeinek és teherviselő képességének figyelembevételével kell elérni.

• A példamutatás elve alapján az állami és a helyi önkormányzati szervek munkájukban érvényesítik a hulladékgazdálkodási törvény céljait és elveit.

• A költséghatékonyság elve azt jelenti, hogy a hulladékkezelés szabályait úgy kell kialakítani, hogy a gazdálkodók, fogyasztók által viselendő költségek a lehető legnagyobb környezeti eredménnyel járjanak.

A hulladékok fajtái:

• A hulladék halmazállapota szerint megkülönböztetünk szilárd, folyékony (szennyvíz) és gáz halmazállapotú hulladékokat.

• A keletkezés helye szerint termelési és települési hulladékokat különböztetünk meg. A termelési hulladékok az ipari és a mezőgazdasági tevékenységek következtében képződnek. A települési hulladékok a háztartásokban, az intézményekben (pl. iskola, önkormányzati hivatalok stb.), illetve a szolgáltatásokban keletkeznek.

• Veszélyességük szerint megkülönböztetünk veszélyes, illetve nem veszélyes hulladékokat.

A hulladék fogalma. A hulladékok csoportosítása

Az elmúlt évtizedekben világszerte a hulladékkezelés-, illetve a feldolgozás lehetőségeit meghaladó mértékben nőtt a hulladék mennyisége. A főbb okok a következők:

• a végtermékcentrikus, pazarló ipari növekedés;
• a gyors technológiai váltás (pl.: számítógépek, gépkocsik);
• a termékek használati idejének mesterséges csökkentése (újbóli piacteremtés céljából);
• az urbanizáció;
• a megváltozott fogyasztói magatartás (pl.: csomagolás, divat).

Mivel a felhalmozódó hulladékok károsítják a környezetet, rontják az ember életfeltételeit, megoldandó problémájuk a környezetvédelem központi részévé vált.

A hulladékkérdés ugyanakkor egyre nagyobb gazdasági jelentőséggel is bír:

-          egyrészt azért, mert a hatalmas mennyiségű veszélyes anyag elhelyezése, megsemmisítése egyre nehezebben megoldható gondot jelent és jelentős költséget okoz,

-          miközben a hulladékok részletes vizsgálata gyakran azt mutatja, hogy azoknak döntő többsége értékes anyag.

Ezért a hulladék mennyiségének növekedése a társadalom anyag- és energiaveszteségének növekedését is jelenti.

A hulladék kifejezést a hulladékgazdálkodásról szóló 2000. évi XLIII. Törvény  is pontosan meghatározza:

- amely szerint a hulladékok olyan termelési, szolgáltatási vagy fogyasztási maradékok, „amelyektől a birtokosa megválik, megválni szándékozik, vagy megválni köteles”. Viszont a folyamatok mellék, illetve végtermékeként a maradék anyagok akkor is a hulladék kategóriájába tartoznak, ha azokat a tulajdonos (a hulladékot termelő, előállító) saját birtokában tartja, raktározza és felhalmozza.

Települési hulladékok

A települési hulladékok az elosztási és fogyasztási tevékenységből származnak. Két fő csoportját különböztetjük meg:  

• települési szilárd és
• települési folyékony hulladékot.

Szilárd települési hulladék

A szilárd települési hulladékok:

- a lakóépületek, közintézmények, közforgalmi és zöldterületek szemete, az elhasznált tartós fogyasztási cikkek (tv, boiler, bútor stb.), közlekedési eszközök (pl.: autóroncsok) és azok részegységei (gumiabroncsok, akkumlátorok), valamint építkezés, bontás során képződő törmelék.

A települési szilárd hulladék jelenlegi becsült mennyisége 4-4,5 millió tonna évenként. Ez a mennyiség évente átlagosan 2-3 %-kal nő. Összetételében fokozatosan emelkedik a hasznosítható anyagok és az energetikailag kedvezőbb alkotók aránya.

A 3200 hazai település közül 2700-nak saját hulladéklerakója van. A kedvezőnek tűnő adat a valójában arra utal, hogy szinte minden falu szélén van egy mélyedés, ahová a helyiek elvihetik a szemetet. A települések nagyobb részében viszont nincs szervezett szemétgyűjtés. A helyzet kialakulásáért a szigorú szabályozás hiánya mellett a korábbi támogatási gyakorlat is felelős: az évtized első felében az önkormányzatok többféle jogcímen is igényelhettek pénzt saját lerakók létesítésére, a korszerű, több települést kiszolgáló (regionális) hulladéklerakók kialakítását viszont csak a legutóbbi években kezdte ösztönözni a támogatási rendszer.

A fentiekből kiderül, hogy a hulladéklerakóknak alapvetően két típusa van:

• A nyitott hulladéktelepek (gödrök): ahol mindenféle kezelés, előkészítés nélkül halmozzák fel a hulladékot, a lerakó helyét előzetesen nem vizsgálják.
• A szakszerűen előkészített, szigetelt hulladéktelepek: melyek tervezésénél figyelembe veszik a földtani- és hidrogeológiai vizsgálatokat.

Magyarországon a lerakók nagyrészt az első típushoz tartoznak, emiatt a háztartási hulladékok csaknem teljes egésze ide kerül. Elméletileg csak kémiailag közömbös anyagokat lehetne itt elhelyezni, de a szilárd települési hulladékban egyelőre különös kezelést igénylő, veszélyes hulladéknak minősülő anyagok is találhatók: kémiai áramforrások, gyógyszerek, növényvédőszerek, lakkok, festékek stb. Mivel részben a csapadéktól, részben a hulladék lebomlása folyamán képződő csurgalékvizektől átnedvesedik a hulladéktömeg, így annak oldódó alkotórészei átszivároghatnak a laza üledékes kőzeteken egészen a talajvízig, ahol komoly szennyeződést okozhatnak. A hulladék jelentős részét alkotó élelmiszermaradékok jó táptalajt biztosítanak a baktériumoknak így a fertőzésveszély is fokozottan fennáll, hiszen a Salmonella vagy az E. Coli baktérium élettartama 100-200 nap is lehet a talajvízben! A szennyeződések a talajvízbe kerülve viszonylag gyorsan mozognak, így nagyobb területen is károsíthatják a talajt. A nyitott hulladéktelepek kiépítetlenségéből további problémák is származnak. Ezeket az objektumokat ugyanis általában nem szegélyezi semmiféle kerítés, földet nem terítenek rájuk, őrzésük sok helyen nem megoldott, ami a fertőzések esetleges elterjedésének karanténszerű megakadályozásában fontos lenne. A hulladéklebomlási folyamat alatt jelentős mennyiségű biogáz képződik, aminek közömbösítéséről, esetleg hasznosításáról is gondoskodni kellene. A (többnyire) eltávozó biogáz mellett por, illetve jellegzetes szag keletkezik a hulladéktelepeken. Mindezek mellett a nem megfelelően kialakított hulladéktárolóknak jelentős tájképromboló hatásuk is van.

A korszerű, műszaki, technikai és higiénés követelményeknek megfelelő regionális hulladéklerakók létesítése az 1990-es években már figyelemreméltó eredményt hozott: 2000-ben már több mint 20 ilyen korszerű hulladéklerakó működött az országban (pl. Hódmezővásárhelyen, Békéscsabán, Debrecenben, Pécsett, Marcalin). A korszerű lerakók kialakítása rendkívül költséges, ezért több település összefogása jelenti a legjobb megoldást a regionális hulladéklerakók hálózatának kialakításában.

A rendszeres települési szilárd hulladékgyűjtés hálózata nem terjed ki az egész országra, és a lakosság 15 %-át még mindig nem szolgálják ki szervezett formában.

A települési szilárd hulladék energetikai hasznosítása az ország egyetlen települési hulladék égetőjében (Fővárosi Hulladékhasznosító Mű), továbbá 8-10 hulladéklerakóhelyen kialakított biogáz kinyerő és hasznosító létesítményben történik. A fővárosi hulladékégető 1997-ben mintegy 340 ezer, 1998-ban 356 ezer t hulladék elégetéséből 1997-ben közel 70 ezer MWh villamos energiát és közel 460 ezer GJ távhőenergiát értékesített, míg 1998-ban több mint 87 ezer MWh volt a villamos energia és 410 ezer GJ a távhőenergia értékesítés.